10 hónapnyi svéd lét után eljött a kafkai pillanat, amikor egy magyar hatósági nyomtatványt alá kellett írnom.
a jóhoz hamar hozzászokik az ember – tartja a mondás. ezzel párhuzamosan kijelenthetem, hogy a rossztól hamar elszokik. amikor kibontottam a borítékot és megláttam az alábbi nyomtatványt, akkor nosztalgikus (szorongó) érzés fogott el a magyar bürokrácia bűbájának köszönhetően.
a pesti lakásunk bérlője 2 óra meddő várakozás után haza lett zavarva az önkormányzatról, mert nem volt elegendő az általam aláírt bérleti szerződés a lakcímbejelentéshez. nekem is alá kell írnom külön a “lakcímbejelentő lapot”.
nem is akarom most itt kielemezni a rendszer öncélúságát és kőkorszaki jellegét, csak kiemelnék néhány mellbevágó részletet:
- a szállásadó minősége: ez mi?! majdnem beírtam, hogy kiváló
- AZ ELJÁRÓ SZERV TÖLTI KI! nyomtatott nagybetűvel, felkiáltó jellel – nem kommentálom
- P.H. – pecsét helye(!)
- “tollal vagy írógéppel” uram, atyám…
a szerencsétlen srác egyébként skót, kicsit töri a magyart. az ügyintéző nő mondta is neki magyarul, amikor kiakadt: hogy
“bocsi, ez nem anglia, this is hungary”
kontrasztként olvasd el, hogyan ment a lakcímváltozás bejelentése nekem itt svédországban: klikk.
na megyek, hogy lelevelezzem a boztosítóval; nem tartozom nekik 2013-ban a tavaly májusban eladott autóm kötelező biztosítási díjával.
természetesen a történet szereplőinek nevét és mindenét megváltoztattuk, de az eset valós